Minden kedves olvasómnak, KELLEMES KARÁCSONYT
kívánok!!!
„Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló
mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány
füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös
szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó
karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár
pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen
elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ének után apám fölolvasta a
betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi
imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak
az éhes farkascsorda. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló
mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen
keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit
húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy ő volt az Úristen
legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már
régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.
Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új
játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon
szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot
szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái
megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni
egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az
elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki
nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak
szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek
szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az
embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj
gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házat. Addig-addig, hogy egy
napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s
rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a
rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás,
éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már
közeledett erősen az idő, mikor minden emberi életnek el kellett volna
pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a
Világosságot, és ezt mondta neki:
"Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön,
melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert,
asszonyt és gyermeket, s akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak,
annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó előtti napon
alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta,
megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam
rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala
alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg.
Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva
jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az
elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr
bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az
fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon
elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne
sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton
haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben
egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány
ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta,
vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg
az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, ahol állsz,
megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az
ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan
gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha
bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a
fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak
odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember
tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy
sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé
melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot
talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte
a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz
kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? -
kérdezte az angyal. - Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap
meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az
asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második
gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis
darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat
a szomszédból? Ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük ezt a
kis kenyeret, meg a helyet a tűznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát
is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét
éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap,
és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis
pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált
jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszűntette
a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi
világnak.
S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen
emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s
ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad
alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a
sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig
megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő
alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll
közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit,
hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk
lévő jó miatt a bennünk lévő rosszat.
- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be
nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig
azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek
reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben
egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból,
elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat,
meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert.
Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy
sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égő
gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.”
(Wass Albert, Karácsonyi mese)
 |
| Ezt a képet az interneten találtam |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése