Levendulákat
rendelek, kivételesen fehérben és rózsaszínben is. :-) Ültetésüket délre!!! időzítem, leégek, mint a gyertya és
aztán napokig fáj.
Hétvégi program,
a Zalacsányi-tó megkerülése. Már kb.1000x elmentünk mellette és mindig álmélkodva
bámultuk az autóból, most végre megállunk.
Nagyméretű
vihar kerekedik és özönvízszerű esőzés mossa ki a kertet. A csapadék bejut a
házba is, kopogtatás nélkül, pofátlanul. S ha mindez nem lenne elég, jéggel
jön. Éljen a nyár!
Munka után
lemegyek a Kis-Balatonhoz. Vadlibák mindenfelé és egy ku, aki azért nem kutya,
mert szerencsétlen a lelkem. Túl pici, túl rövid, erősen biceg, az egyik szeme kétszer nagyobb, mint a másik. Körbejár. Állok a
híd lábánál, harcsák ugrálnak a vízben, esik az eső, de nem zavar. Ki kell fújnom a fáradt gőzt, s miközben ezen
tűnődöm, az időjárás megkönyörül rajtam vagy velem együtt kezd el megkönnyebbülni
és örülni, mert felragyog a Nap.
„Úgy
emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már
az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből, amikor valaki felkapott a földről, mert a
vályúnál tülekedő jószág megvadult, és dübörögve rohant az istálló felé.
Azt, hogy május volt, és hogy azért lehetett május, mert elvirágoztak az almafák, és fiagólyák voltak a fészekben, csak úgy visszagondolva mondom, mert akkor nem tudtam még, mi a május, mi a fészek, gólya, vályú, jószág, csak azt tudtam, hogy az a nagy bajuszú ember, az az erő, oltalom, jóság, aki felemelt, az az Apám!
Három-négy éves lehettem akkor; nevetve néztem az istálló előtt torlódó állatokat, nevetve, a magasból, mert félkarján tartott az Erő és a Törvény. Mi bajom eshetett volna?
Bal karján tartott – csak úgy mellesleg, később se csinált nagy parádét belőlünk –, és jobb kezéből az ostorral keményen odavágott, ha valamelyik csikó a másik hátán akart előbb a jászol elé érni.
Nagyon tetszett nekem, ahogy az ostor megvonaglott a levegőben, s a kígyózás a sudaránál mintha egyszerre erőszakosan megszakadt volna, hangos csattanással valamelyik állat bőrén.
– Én is! – mondtam. – Én is!
Apám szó nélkül letett a földre, és kezembe adta az ostort.
– Na, gyerek!
(Ó, hányszor mondta ezt később; örömök és szorongások idején! Lesújtva és felemelve, vigasztalva és megróva. Betegségben és könnyelműségben, örömben és elesettségben, kérdezve és parancsolva, dicsérve és korholva. A hangsúlynak ezer árnyalatával, a hangulatnak derűs simogatásával vagy komor feddésével: – Na, gyerek!)
– De, Árpád!
Ekkor megint felnyílt a szemem, és a kibontakozó értelem eddig homályosan pergő filmjén egyszerre megláttam a nagyanyám. Tudtam eddig is, hogy van, éreztem, láttam is, de most megláttam. Szeme rettegő és büszke volt egyszerre, tagadó és engedő; visszahúzott és küldött, mert szerette volna látni, mit csinál a kisgyerek a nagy ostorral; mit csinál, hogy mer az ő fiának fia.
– De, fiam!
Apám azonban csak nevetett.
– Hagyja, édesanyám, a lovaknak több eszük van.
Több is volt.
Igaz, én is csínján bántam az ostorral, mert akkor egyszerre tele lett a szívem a csikók szeretetével: amikor szabad lett volna megütni őket. A föld porzott a fiatal izmok dobogása alatt, a combokon és inakon játékosan csillogott a tavaszi szőr, a szemekben talán ugyanaz volt, mint az enyémben: ébredő, ámuló, felelőtlen szeretete a tavasznak és felismerése az életnek.
Több eszük volt a lovaknak, szépen kikerültek, én pedig – kicsi ember – ott álltam közöttük, és nem tudtam mit kezdeni az ostorral.
Azóta se bántottam tudatosan állatot, hogy rászabadítottak; sokszor eszembe jutott, és hallom ma is apám hangját:
– Hagyja, édesanyám, a lovaknak több eszük van!”
Azt, hogy május volt, és hogy azért lehetett május, mert elvirágoztak az almafák, és fiagólyák voltak a fészekben, csak úgy visszagondolva mondom, mert akkor nem tudtam még, mi a május, mi a fészek, gólya, vályú, jószág, csak azt tudtam, hogy az a nagy bajuszú ember, az az erő, oltalom, jóság, aki felemelt, az az Apám!
Három-négy éves lehettem akkor; nevetve néztem az istálló előtt torlódó állatokat, nevetve, a magasból, mert félkarján tartott az Erő és a Törvény. Mi bajom eshetett volna?
Bal karján tartott – csak úgy mellesleg, később se csinált nagy parádét belőlünk –, és jobb kezéből az ostorral keményen odavágott, ha valamelyik csikó a másik hátán akart előbb a jászol elé érni.
Nagyon tetszett nekem, ahogy az ostor megvonaglott a levegőben, s a kígyózás a sudaránál mintha egyszerre erőszakosan megszakadt volna, hangos csattanással valamelyik állat bőrén.
– Én is! – mondtam. – Én is!
Apám szó nélkül letett a földre, és kezembe adta az ostort.
– Na, gyerek!
(Ó, hányszor mondta ezt később; örömök és szorongások idején! Lesújtva és felemelve, vigasztalva és megróva. Betegségben és könnyelműségben, örömben és elesettségben, kérdezve és parancsolva, dicsérve és korholva. A hangsúlynak ezer árnyalatával, a hangulatnak derűs simogatásával vagy komor feddésével: – Na, gyerek!)
– De, Árpád!
Ekkor megint felnyílt a szemem, és a kibontakozó értelem eddig homályosan pergő filmjén egyszerre megláttam a nagyanyám. Tudtam eddig is, hogy van, éreztem, láttam is, de most megláttam. Szeme rettegő és büszke volt egyszerre, tagadó és engedő; visszahúzott és küldött, mert szerette volna látni, mit csinál a kisgyerek a nagy ostorral; mit csinál, hogy mer az ő fiának fia.
– De, fiam!
Apám azonban csak nevetett.
– Hagyja, édesanyám, a lovaknak több eszük van.
Több is volt.
Igaz, én is csínján bántam az ostorral, mert akkor egyszerre tele lett a szívem a csikók szeretetével: amikor szabad lett volna megütni őket. A föld porzott a fiatal izmok dobogása alatt, a combokon és inakon játékosan csillogott a tavaszi szőr, a szemekben talán ugyanaz volt, mint az enyémben: ébredő, ámuló, felelőtlen szeretete a tavasznak és felismerése az életnek.
Több eszük volt a lovaknak, szépen kikerültek, én pedig – kicsi ember – ott álltam közöttük, és nem tudtam mit kezdeni az ostorral.
Azóta se bántottam tudatosan állatot, hogy rászabadítottak; sokszor eszembe jutott, és hallom ma is apám hangját:
– Hagyja, édesanyám, a lovaknak több eszük van!”
(Fekete István, APÁM részlet)
A Szentpéterföldei-tóhoz
indulunk, de annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy eltévedünk. Ez a
Világ vége, kérdezzük egymástól, de válasz helyett, kikászálódni szeretnénk
csak a sárból és úttalan területek helyett, valami konkrétumot találni. A Kistolmácsi-tó
lesz az, ahol végre fellélegzünk, bár az autó csörög-zörög, minden pontját
vastag sár borítja és belőlünk is csak a tó töltésén való gyaloglás vezeti le a
feszültséget. Hazafelé megünnepeljük megmenekülésünket és fagyizunk Zalakaroson.
Vasárnap 5
órakor napfelkeltét néznék a Kis-Balatonnál. Csak néznék, mert akkor köd
nehezedik a tájra, hogy fél méterre sem látok el. Ettől függetlenül elképesztő
itt ébredni, együtt a természettel és a királynővel = számomra a Kis-Balaton az.
9 óra magasságában érek haza, de nem sokat időzöm, elhúzzuk a csíkot Anyucival
a Kőszegi Csónakázó tóhoz. A tó körüli sétautat halismereti tanösvény kíséri.
Hüledezem a halfajok neveit olvasva, mert a legtöbbről még sosem hallottam.
(például: küsz, küllő, domolykó) A víz tisztaságát jelzi, hogy azt olvasom, a
tóban kanadai jelzőrákok is élnek, próbálom felfedezni valamelyiküket, de leszögezhetem,
hogy elbújnak előlem. Visszafelé megállunk a Lukácsházi Árvíztározónál = Ábért-tónál,
ahol közel egy éve jártunk (télen) és már akkor is megigézett mindkettőnket, s
megfogadtuk más évszakokban is felkeressük. A nyári vizitet is kipipálhatjuk,
miközben az egyik tavat körbenyargaljuk.
Klímaterem
beüzemelés első lépéseként szerelőket várok. Délután 2 órakor felhívom a
cégvezetőt, hogy mikor számíthatok az embereire. Visszajelez, hogy mindjárt
ideérnek, legyek türelemmel. A türelem nem az erősségem, de mivel nincs más
választásom, gyakorlom. 16 óra. Türelmem elfogy, ismételten tárcsázom a
vezetőt, aki picit ingerületen tájékoztat arról, hogy az emberei nálunk vannak.
Próbálok higgadt maradni és úgy felvilágosítani, hogy amennyiben az üzemben
vannak a munkatársai, akkor én illuminált állapotban vagyok, mert nem
találkoztam magamon kívül senkivel. Zavart csend a telefonvonal másik végén,
majd visszahívás ígérete. 10 perc. Telefon megcsörren, a vonal másik végén
hallható üzenet: a szerelők Sárrétudvariban (Hajdú-Bihar megyében) vannak
Pókaszepetk (Zala megye) helyett. A két hely 414km-re van egymástól. Na bravo,
hajnal 3 óra óta talpon vagyok és csak ezekre a szakemberekre vártam, miközben
még hülyének is néztek. Másnap jönnek újra és akkor bevallják, hogy a főnökük,
akivel többször is társalogtam, összemosta a bejelentési címeket, ez okozta a
kavarodást.
A kollégám
felesége krémest küld. Degeszre tömjük a hasunkat, mert képtelenség abbahagyni,
olyan finom a sütemény.
Fura,
fémes hang szűrődik be a bal kerék felől, Zalaapátiban járok, de a hang
visszafordít. Talán csak egy kavics, mégsem kockáztatok. Elgurulok az
autószerelőhöz, aki megállapítja, hogy a kutyacsontokat = stabilizátor
kitámasztókat kell kicserélni.
Szomszédunk
elüt egy kerékpárost, aki a helyszínen életét veszti. Évekkel ezelőtt Ő is így
veszítette el két gyermekét is. Teljesen összeomlik. Próbálják vigasztalni, de
hiába!
Kamerarendszer
nem működik. Kíváncsian várom, ez a hasbeszélő pasi kijön e, mivel hetek óta
ígéri, aztán jelzés nélkül nem jelenik meg. Alig hiszek a szememnek, amikor
megáll a ház előtt.
Június 18.meghal Benedek Tibor. :-( :-( :-(
„A
szürkületen alig tűnnek át
a fák fehérlő
csontjai, az ágak
de a
lombok alá visszaszivárgó
sugárzásban,
az eltűnésre fáradt
gyönge
világosságban felragyog,
s
csillogni kezd a párás alkonyatban
az erdőket
borító, lebegő
zöld
korona, a máskor láthatatlan.
A kicsit
sűrűbb, kicsit melegebb
levegő,
melyből oda s visszaárad
a magát
egyre gerjesztő sugár
a szó,
mely kérdez, s felel önmagának.
Eltűntél e
túltelített világban
mely kristályossá
dermedt nélküled.
Felfoghatatlan
zengés a teremtés
s benne a
lét mind félelmetesebb.”
(Beney
Zsuzsa, Csillog, de eltűnik /részlet)
Szombati
céltalan autózgatásunk közben észrevesszük, hogy a korábban már kívülről
szemügyre vett Milleniumi Emlékmű ajtaja nyitva. Azonnal fékezek, kiszállunk és
belépünk az épületbe, amelyben egy az épülethez hasonlóan, Makovecz Imre
tervezte Életfa ágaskodik. 258 levele van, annyi, ahány zala megyei település, neveik
a leveleken olvashatóak.
Vasárnap már céllal indulunk útnak, a Göcsej
felfedezésére teszünk kísérletet. A Kustánszegi-tónál parkolok le. Borongós az
idő, az előző napi nagymennyiségű eső miatt jókora a sár, de körbejárjuk. Egy
helyütt lemegyek a vízpartra és onnan nézem a tó közepén lévő hattyúcsaládot, két
csöppségével. Azonnal észrevesznek és elkezdenek kifelé úszni. Nem tulajdonítok
ennek jelentőséget, egészen addig, amíg pár perc elteltével a parthoz érnek és a
főnök kijön és 20 centiméterre áll meg előttem. Azt hiszem nem vagyok magamnál,
de villámgyorsan észhez térek, amikor a főnök rámmordul. Úgy hiszem, azt jelzi,
hogy menjek onnan! Nem sokat agyalok, hátat fordítok és csatlakozom
Édesanyámhoz, aki szájtátva figyeli az eseményeket. Amikor odaérek mellé,
mindkettőnkből kiszakad a nevetés. Mekkora élmény!!! Kedvelem ezt a harcias
hattyút. :-)
Munkatársammal
egy új bolthálózatunk látogatására vállalkozunk. Körmenden kezdünk,
Szentgotthárdon folytatjuk, majd Őriszentpéter következik és Zalalövőt követően,
Lenti zárja a sort. Rosszul leszek Lentiben, itt már nem is megyek be a kereskedésbe.
Egész a céghez való visszatérésünkig szenvedek.
A víkend
Zalaegerszegen a Levendula Kertben rajtol, majd leugrunk a Kis-Balatonhoz, s ha
már a közelben vagyunk, nem hagyjuk ki a fagyit Zalakaroson. :-)
Havi ÚJ, azaz magyar-magyar szótár: csingavas = bicikli támasztó
vas; elmehetsz vele = meg fogod bánni; épül = építkezik;
észér = pénzsóvár, kapzsi
![]() |
Napfelkelte a Pötrétei-tónál (munkatársam felvétele) |
![]() |
Kis-Balaton I. (Zalavár) |
![]() |
Kis-Balaton II. (Zalavár) |
![]() |
Kis-Balaton III. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Fonyódon |
![]() |
Zalacsányi-tó I. |
![]() |
Kis-Balaton IV. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Csillag :-) |
![]() |
Kustánszegi-tó I. |
![]() |
Ábért-tó I. |
![]() |
Hattyúk Fonyódnál |
![]() |
Kustánszegi-tó II. |
![]() |
Tehenek |
![]() |
Kis-Balaton V. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Virágok |
![]() |
Szent István "szobor" a Milleniumi Emlékműben (Zalavár) |
![]() |
Kustánszegi-tó III. |
![]() |
Kis-Balaton VI. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Nem tudom, hogy mi ez, de tetszett |
![]() |
Kis-Balaton VII. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Püspöky kúria (Pusztaszentlászló) |
![]() |
Kis-Balaton VIII. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Virágzik az akác |
![]() |
Zalacsányi-tó II. |
![]() |
Kis-Balaton IX. (Kányavári-sziget) |
![]() |
Levendula Kert (Zalaegerszeg) |
![]() |
Zalacsányi-tó III. |
![]() |
Pipacs |
![]() |
Zalacsányi-tó IV. |
![]() |
Csiga |
![]() |
Zalacsányi-tó V. |
![]() |
Életfa a Milleniumi Emlékműben (Zalavár) |
![]() |
Kistolmácsi-tó |
![]() |
Ábért-tónál |
![]() |
Kustánszegi-tó IV. |
![]() |
Ábért-tó II. |
![]() |
Pötrétei-tó (munkatársam felvétele) |
![]() |
Válickapusztai kápolna (Pusztaszentlászló) |
![]() |
Kőszegi Csónakázó tó |
![]() |
Hattyú család a Kustánszegi-tónál |
![]() |
Kustánszegi-tó V. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése